Ma megmentettem egy embert! A pillantásunk találkozott először, amikor a folyosómon sétált. Ahogyan benézett a kennelbe, - ahol, több, mint egy éve - élek, rögtön láttam rajta, hogy végtelenül szomorú és gondterhelt. Azonnal tudtam, hogy segítenem kell rajta! El kezdtem csóválni a farkam és vakkantottam egyet, de csak úgy halkan, nehogy megijesszem. Megállt előttem és mosolygott. Próbáltam úgy fordulni, hogy ne vegye észre a szőrömön annak a kis „balesetnek” a nyomát, ami reggel történt velem. Nem akartam, hogy tudja, ma még nem vittek ki sétálni. A gondozóknak rengeteg dolguk van velünk, és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk…
Amikor elolvasta a kennel rácsára kifüggesztett leírást rólam, egy könnycsepp gördült végig az arcán. Leguggolt hozzám és gyengéden gügyögött. Én erősen a rácshoz nyomtam az orromat, hogy biztosítsam arról: minden rendbe fog jönni! Szólt a gondozóknak, hogy nyissák ki a kennel ajtót és én azonnal a nyakába ugrottam. Az arca felragyogott, a szeme csillogott. Jó nagyot nyaltam az arcába és elmondtam neki, hogy nálam biztonságban lesz. Megígértem neki, hogy mindenhová követni fogom, és nem hagyom el életem végéig. Megígértem neki, hogy mindent el fogok követni azért, hogy az arcát mindig ilyen boldognak, felszabadultnak lássam. Biztosítottam arról, hogy a saját életemnél is jobban fogom szeretni. Elmondtam neki, hogy óriási szerencséje volt, hogy az én folyosómon sétált, hiszen hány és hány ember van még odakint, akiket meg kellene menteni, de sosem jutottak el az én folyosómra…
Nekem sikerült egyet megmentenem. Óriási szerencséje volt, hogy találkoztunk. Szerintem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése