Savanyú a szőlő Csongrádon?

„Csongrád a szőlő és bor nemzetközi városa” – 1986 óta, ezzel a megtisztelő címmel fogadja a település határában az odaérkezőt, az alig 18 ezres lélekszámú Tisza-parti város. De vajon mi van napjainkban e tábla mögött? Ennek jártunk utána, egy ismert borásznál, a városi pincészet vezetőjénél, illetve a saját szőlőiskolát is működtető, hegyközségi elnöknél.
- Az itteni borászoknak most az a legfontosabb célkitűzésük, hogy az ő életüket élje túl a szőlőtermesztés és a borászat Csongrádon! – summázza véleményét a helyi pincészet udvarán Gulyás Ferenc. A korábbi hegyközségi elnök - aki 20 hektáron termeli a csongrádi borvidék jellemző fajtáit -, azzal folytatja: ezt csak úgy lehet elérni, ha minden érintett átérzi ennek a súlyát, és a maximumot hozza ki a megtermelt szőlőből. Csakhogy – teszi hozzá gyorsan -, sajnos ma már nagyon kevés a borász a Tisza partján. Mert hiába volt itt 2000-ben - a jövedéki törvény kiterjesztése előtt - cirka 1800 szőlőtermelő, napjainkban már csak alig 300 gazda szüretel, és akik még borászkodnak is, azokat bizony ő az egyik kezén meg tudná számlálni.
Mint hallom, Gulyás Ferenc sem nagyon bízik az ágazat gyors fejlődésében. Mindezt azzal indokolja, hogy amíg az élőerő, a növényvédő-szerek, a műtrágyák, és az üzemanyagköltségek a többszörösére nőttek a 2000-es évhez képest, addig az akkori 80 forintos kilónkénti árral szemben, tavaly ősszel például annak csak a háromnegyedét érte a jó minőségű alföldi bor alapanyaga. A csongrádi borász úgy véli: a huszonnegyedik órába értünk, és most már sürgősen le kell ülniük a termelőknek a mezőgazdasági kormányzat illetékeseivel. Közösen kéne tenni valamit az ágazat megmentéséért, mert ennek elmaradása esetén, a magyar bor ezer éves tradíciójának a végéhez érünk. Beszélgetőpartnerem szerint ugyanis, a kialakult helyzet rendezéséhez, mindenképpen Brüsszelben kellene eljárni, hiszen az olcsó olasz, spanyol és portugál borok, gátat szabnak a jó minőségű magyar, így a csongrádi borok piacának is. Bár, mint hozzáteszi, a hazai borivók többsége, sajnos nem is nézi meg, hogy valójában mit fogyaszt, csak az árát…
Mi pedig, a 34 ezer hektoliter kapacitású pincébe érve, a csongrádi szőlő áráról beszélünk Pálfi Györggyel, a Csongrádbor Kft. ügyvezető igazgatójával. Mint mondja, a tavalyi 55-58 forintos felvásárlási árat is az a piac diktálta, ahol 85 forintért már silány minőségű olasz bort lehetett kapni. És bár ők sikert sikerre halmoztak például a 2007-es évjáratú, kiváló minőségű boraikkal is a hazai borversenyeken, vagy éppenséggel a Munkácsy-kiállítás kapcsán, de sajnos ennek az üzletben, nem igen vették a hasznát. Ennek ellenére, volt helye a friss bornak is – mondja -, hiszen az azt megelőző évi, mintegy 18 ezer hektoliternyi csongrádi borból, csak ezerhektónyi maradt áthúzódó tételként, az arra érdemes fajtákból. És már mutat is egy üveg Csongrádi kékfrankost. A következő üvegen, honfoglaló fejedelmünk, Árpád neve olvasható és a közelben lévő ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkban álló szobrot szimbolizálja, a levédett palackozott vörös boruk.
De vajon milyennek ítéli meg az egész csongrádi borvidék helyzetét, a hegyközség mai elnöke? – tettem fel a kérdést Ungerbauer Györgynek. Nem jónak! – hangzik a tömör válasz, majd jön mellé a részletes indokolása is. Egyrészt az itteni szőlőterület nagyon kevés fajtára (kékfrankos, cabernet és zweigelt) koncentrálódik, másrészt, ő is a jövedéki törvényben látja a legnagyobb gátját, a szőlőtermesztésnek és a borforgalmazásnak.
– Amikor az olaszok és más országok, szabadon vigéckedhetnek nálunk a borpiacon, akkor miért kell saját magunkat még nagyobb csapdába ejteni, mint ami kötelezettséget ró ránk az unió?! Nem tudom, hogy ez milyen körök érdeke, vagy milyen körök keze ér be hozzánk, hogy így visszavágják nálunk a szőlőtermesztést?! – jönnek a keserű kérdések, a bokrosi határban.
Majd a gyermekkori élményeit idézve meséli, azoknál a csongrádi házaknál, ahol jó bort lehetett kapni, ott bizony mindig nagy volt forgalom. Aztán a tsz-ekben és állami gazdaságokban bevezetett, széles soros nagyüzemi termesztésnek a rendszerváltással egyszeriben vége lett, hiszen a kárpótlásként visszakapott néhány hektárhoz, már nem volt megfelelő gépe és eszköze a gazdáknak.
Ungerbauer György ültetvényein azonban, látni a fejlesztés nyomait. Mint mondja, ő még az Orbán-kormány idején vágott bele egy olyan, közel 30 hektáros telepítésbe, ahol a terület felére, a jellemző csongrádi vörös szőlő mellett, olyan közkedvelt fehér fajtákat is telepített, mint például a cserszegi fűszeres, a sauvignon blanc és a szürkebarát, amik most kezdenek termőre fordulni. De ahhoz, hogy jelen tudjon maradni a piacon, növelte a fajtaválasztékot a családi pincészetéhez a vörös borok tekintetében is, hiszen ma már kínál egyebek mellett, cabernet sauvignont és pinot noirt.
És látva a szépen művelt szőlőjét, meg a korszerű gépi berendezéseit, szinte nem is gondolná az ember, hogy ez a borász is napról napra él. Mert bár a „szőlőtermesztés nehézipara” – ahogy riportalanyom fogalmaz a szőlőiskoláról –, igaz nála működik a legnagyobb az egész Alföldön, ám annak is olyan magas költségei vannak, amit bizony nem termel ki a szőlő.
És a végén egy öröm is, a sok üröm között: Csongrád végre a közelmúltban a központja lehetett, a nevét viselő borvidéknek.
Hát ez van ma, ama tábla mögött, ami több mint 20 éve büszkén hirdeti a város határában: „ Csongrád a szőlő és a bor nemzetközi városa”...
Révész János