Rendnek, muszáj lenni!
Az ember a saját hazájában nehezen válik prófétává. Talán bizonyság erre a riportunkban szereplő Csete György építész is, akinek a nevéhez mindössze egyetlen félkész építmény kötődik Szentesen, a szülővárosában. Tartsanak velünk, ebben a kis (idő)utazásban!
Csete György - útját magazinunk kedvéért megszakítva –, a pesti buszról Szentesen leszállva, barátságosan nyújtja a kezét. Arra kérem, tegyünk egy sétát a szülővárosában. A Somogyi Béla és a Daru utca találkozásához megyünk, ahhoz a félig kész, kör alakú építményhez, amit ő tervezett, lovag Imre Károly József felkérésére. A kápolnát, amit a mártírhalált halt egykori szentesi rendőrkapitánynak, Lakos Józsefnek, illetve a többi névtelen áldozatnak állítana majd emléket, akik ebben a városban bármely rendszernek vagy ideológiának az áldozataivá váltak.
- Három méter fal és vagy kétmillió forint még a híja, hogy az egybefonódó kezek is felkerüljenek a tetejére – magyarázza a neves építész, aki a fotó kedvéért, most a saját kezével formázza meg az elképzelt emlékhely végső vonásait. Miközben ezek az imához készülő ujjak, most talán éppen azt a tervezői reményt testesítik meg, hogy a város segít majd előteremteni a hiányzó összeget, hogy végre elkészülhessen a mű...
Aztán elindulunk a főtér felé, s közben azt meséli: az általa nagyra becsült Imre Ernőnek, illetve a család másik református lelkész barátjának, Kanász-Nagy Józsefnek köszönheti, hogy amikor őt 1952-ben „osztályidegenként” kizárták Magyarország összes középiskolájából, neki mégis sikerült bejutnia a Debreceni Református Kollégiumba. - De ha nincs Drahos Pista bácsi, akkor én most nem lennék építész – teszi hozzá gyorsan.
Kérdem tőle, melyik a kedvenc szentesi épülete. Ő meg mutatja: a megyeháza. Az általa is méltóságteljesnek, impozánsnak titulált épület, ami ma az egyik kedves barátjának, a neki mindenben sokat segítő levéltárosnak, Labádi Lajosnak a munkahelye. Szomszédságában pedig, ott a városháza, ahol annak idején Csete György édesapja is dolgozott. És már mutatja is a díszterem ablakát, ahonnan ő surbankó gyerekként, még rálátott a szentesi huszárokra, amint végigvonultak alatta lóháton.
– Az a sárga keramitkocka sokkal szebb volt, mint ez a szürke nulla! – fintorog rá a főtér térburkolatára. Aztán megfordulva, a Petőfi Szállóról úgy véli, az a jelen állapotában bizony még tényleg a szégyenfoltja a városnak, de ő bízik benne, hogy majd csak megújul egyszer az is. Nagy esemény lesz az a város életében, ha átadják – állítja -, hiszen a patinás épület tervezőjét, Lehner Ödönt, ő a legnagyobb magyar építészek egyikének tartja. Akiről, illetve Zsolnay Vilmosról egyébként, ő egy, a közeljövőben megjelenő albumhoz, éppen a beszélgetésünk előtti napon adta le az előszavát.
Aztán témát váltva, arról faggatom a neves építészt, neki vajon melyik épület bántja a szülővárosában a szemét. Mint a válaszából kiderült, a megyeháza közvetlen szomszédságában álló épületek, és a Petőfi Szálló kivételével, a városközpontban, szinte mindegyik.
– Például ez itt! – mutat fel a Kurca-part „Fehér házára”. – Azt nem mondom, hogy dózert neki, de hogy valamit kellene csinálni a homlokzatával, az biztos, hiszen ez így szörnyű! Ráférne egy kis átalakítás!
Majd a Friedrich fényirda szomszédságában, a Földhivatal épületének tűzfala felé bök mutatóujjával. – Erre terveztem egy olyan féltetőt, amely az erre a vidékre jellemző kubikosok első lapát földjét ábrázolja, és ehhez kapcsolódva álmodtam meg a Csongrád megyei kubikosok múzeumát is, amire 2005-ben megkaptam a Prima Primissima-díjat. Ennek a laudációnak egy példányát elküldtem a város polgármesterének és főépítészének. Utóbbi pedig az ötletet lelőtte azzal, hogy nekik erre bizony más terveik vannak…
Amikor arról faggatom Csete Györgyöt, nincs-e hiányérzete, hogy Ybl- és Kossuth-díjas építészként, hogy a szülővárosából a már említett emlékművön kívül, soha, semmilyen más megrendelést nem kapott, azt mondja, van. Majd rögtön hozzá is fűzi: de azt be kell látnia, az idő eltelt felette is, és már ő sincs olyan gyors, mint régen. Arra a kérdésemre pedig, kapott-e már valamiféle elismerést a szülővárosától, a válasza megint csak egyszavas, de ezúttal: nem. Ám büszkén meséli, ahová menekült, Debrecenben, tavaly bronzplakettet és pénzjutalmat is kapott. Ami - mint mondja -, sosem jön rosszul.
A jelenről faggatva megtudom, pillanatnyilag Erdőkertesen, a Magyar Művészet Orgonakatedrálisán dolgozik. Aminek az egyik újabb „sípja”, már a fejében van, a Pitti-madonnát fogja ábrázolni. És ebben – mint az idő kerekét egy kicsit visszaforgatva állítja -, nem csupán Michelangelo adta számára az ihletet, hanem éppen azok a gyönyörű szentesi kislányok, akiket ő a mai napig a szívében hordoz.
Aztán tovább nosztalgiázva, arra kér, álljunk meg a szeretett iskolája előtt, a Petőfi utcában, ahová még az édesanyja és a nagymamája is járt. Itt idézi fel a szeretett tanárait: a szentesi evezős regattát erősítő anyukáját is tanító Kiss Izabellát, majd a már említett Imre Ernő feleségét, Irénkét, akitől nagy megtiszteltetésnek vette, hogy már nem kell őt „néniznie”. Majd az osztálytársait emlegeti, köztük Kerényi Gézát, aki szerinte, akár Szentes Dürerje is lehetett volna, ha a szülei tudták volna taníttatni. Lőrincz Márton olimpiai tölgye alatt megpihenve pedig, azt mondja: - Ha magyarok vagyunk, akkor viselkedjünk úgy, és a családunkat is úgy építsük, ahogy illik egy magyarnak. Muszáj rendnek lenni! Egy nagy gubanc az élet. És ezt a gubancot, én egy általam írt, rólam szóló könyvben szeretném majd kibogozni. És ezt, ez alatt a velem éppen egykorú fa alatt szeretném majd Bucsány Gyurka barátommal, idén adventkor bemutattatni. Ezen a könyvön túl, szeretném még megélni a szentesi kubikos kápolna átadását, az erdőkertesi munkák befejezését és ha Isten segít, Lezsák Sándor felkérésére, megtervezni a lakiteleki Hungária Szállót.
Aztán kocsiba szállunk és útra kelünk. Kedvenc látványai, a neki az Éden-kert sumér építészetét idéző fóliasátrak között haladunk Szegvár felé. Nagy tisztelettel beszél azokról a szentesi és környékbeli kertész emberekről, akik a megtestesítői a szorgalomnak, a becsületnek és a sokat emlegetett Európa asztalára teszik a friss, ízletes paradicsomot és paprikát. Majd benyúl a tárcájába és a Kurca mentén épült fóliasátrak ősének a képét húzza elő, ami majd része lesz annak a magánépítészeti könyvnek is, amin munkálkodik. Egyébként – mint magyarázza -, ő mindig szívesen nyúl vissza tervezéskor a múltba, és ragaszkodik a hagyományos és természetes építőanyagokhoz is. A sok-sok alkotása közül pedig, talán a debreceni Tégláskertben épült új református templomra, illetve egy 1975-ben Pécs közelében átadott vízellátást szolgáló virágformájú épületére a legbüszkébb, amit mindössze harminc év múlva, már műemlékké is nyilvánították.
Aztán a szegvári volt megyeháza láttán is kibújik belőle az építész: - Látod ezt a nyugodt, méltóságteljes arányrendszert? Megtartja a közösség parancsát: ne lógj ki a sorból! A magyar parasztházak egyszerűsége is ilyen – mondja, immáron Mindszenten. – Nem hivalkodnak, de a belső kialakításukban a családok életét jól szolgáló épületek.
És megérkezünk Mártélyra, a szeretett Tisza partjára. A két kis fehér házikóhoz, amit a Kossuth-díjából épített - az 1848-as és az 1956-os forradalom emlékére állított, kettéhasadt szatmárcsekei fejfa mellett -, egyiket magának, a másikat meg a könyveinek. Egyiknek a bejárata a szelek tornyát idézi, a másiké korinthoszi oszlop. Bent fenyőpadló és kemence. Béke és nyugalom.
Ahol a 72 esztendős építész tollat és papírt ragad: kézzel írja könyvbe az életét, ami regénybe illő.
Kép és szöveg: Révész János
Névjegy
Csete György, Ybl-, Kossuth- és Prima Pimissima-díjas építész, 1937. november 5-én született Szentesen, és itt élt 1952-ig, a Kisgörgős (a mai Bálint) utca 16. szám alatt. Ma Budán lakik, felesége Csete Ildikó textilművész, a gyermekeik: Örs, az Apáczai Alapítvány igazgatója, fotóművész és Zsolt, aki egy korzikai tulajdonosnál vendéglátózik. Három unokája van, most várják a negyediket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése