Szerintem...

Méregzöld boríték, piros szalaggal átkötve. Benne a szokásos pénzösszeg, s mellé a gyerekes üdvözlőkártya. A nagyi ajándéka volt ez unokájának, akiben mindig is a maga életigenlését látta. A borítékban az idei karácsonyon is ott lapult a bankó, de a figurás kártya helyett egy levél várta a lányt.

„Mit mondasz, ha rólam beszélsz? Mit látsz, ha rám nézel? Az öregasszonyt, aki már megint itt tölti a szentestét? Aki fél órával tovább eszik, mint a többiek? Aki néha csámcsog, aki állandóan válogat?
Egy vénséget, aki hozza magával az otthoni mamuszát, aki fél óráig szöszmötöl a mosdóban vacsora után? És még mit látsz? Hogy olyan vagyok, mint egy gyerek, aki engedi, hogy azt tegyék vele, amit csak akarnak? Nevetségesnek találsz, mert minden évben rácsodálkozom a tízéves karácsonyfadíszekre? Tudom, hogy ezt látod, de nyisd ki jobban a szemed! Amit látsz, az csak a testem. A hely, az egyetlen hely, ahol élhetek! Egy test, amelynek szépsége megkopott, tele lett ráncokkal, májfoltokkal. Egy test, amivel a természet durva játékot űz: az öregséget együgyűségnek, szeszélynek és keménységnek állítja be.
De ez nem én vagyok! Nekem is voltak szüleim és testvéreim, akik úgy szerettek, ahogyan a tieid szeretnek téged. Én is bandáztam a csajokkal, csak nem ott és nem úgy, ahogyan te. Nekem is voltak titkaim és tizenhat évesen én is azt hittem, megtaláltam álmaim hercegét. Engem is érdekelt a divat és a menő slágerek, amikről te ma úgy fogalmazol: retro. Én is jártam táncolni, csak akkor ezeket a helyeket nem diszkónak hívták. Én is dühös voltam a szüleimre és a párnámat telesírva aludtam el, ha nem engedtek le valahová.
Aztán megtörténtek velem azok a csodálatos és borzalmas dolgok, amik még előtted állnak. A szívem majd kiugrott a helyéből, amikor férjhez mentem. Aztán megszületett a lányom, a te anyukád, és jött a csodálatos érzés: egymásra vagyunk utalva. Jöttek az iskolás évek, az egyetem és tudtam, hamarosan el fog hagyni, hiszen saját családja lesz. Szerető férjemmel ezt is túléltük, s mire felocsúdtam ötven lettem és te ott tipegtél körülöttünk. Aztán meghalt a nagyapád, jöttek a szürke, magányos napok. A félelem a jövőtől: mi lesz velem? Megtanultam a könyörtelen igazságot, hogy bizony semmi sem végtelen. Rájöttem, nem tehetek mást, tovább szeretek: a lányomat, az unokámat, a családomat.
Mire ezt a levelet végig olvasod, jön a gyertyagyújtás és ott állunk majd mindannyian a karácsonyfa alatt, generációk együtt. Amikor egymás szemébe nézünk, hidd el, ugyanazokra a csodálatos pillanatokra fogunk gondolni anélkül, hogy kimondanánk. A pillanatra, amikor az esőt hallgatva alszol el. Amikor a kedvenc dallamod csendül fel a rádióban, felidézve benned az emlékeket. Amikor sikerül az utolsó vizsgád, amikor addig nevetsz, hogy belefájdul a hasad. Amikor pénz találsz egy kabátban, amit régóta nem hordtál. Amikor az éjszaka közepén felébredsz és rájössz, hogy még órákat alhatsz. Amikor véletlenül meghallod, hogy szépen beszélnek rólad. Amikor a szerelmed nyakláncát viseled, és még érzed rajta a parfümje illatát…
Látod, a testem megrozzant ugyan, a lelkem mégis fiatal maradt. Ne a szeszélyes öregasszonyt lásd bennem, figyelj egy kicsit jobban! Csak attól lehet igazán szép a karácsony, ha átérezzük egymás álmait, a család melegét, a sokszor oly mélyen elrejtett szeretetet. Szerintem.”